Végetelen kékség
2007.09.02. 14:27
"Lehet, de nem szabad, hogy a percet elszalaszd"
Cserepes szájú, nézd az ég, kiszáradt az ajka. Repedezett arcán mind a kék, megfáradt szemem csüng rajta. Nem kell, hogy olyan messze néz, a kékség nagyon messze még, lehet, én vagyok túl közel, lehet, nem éget úgy tüzem.
Lehet, hogy lentről látjuk másként, lehet, minden összeforr, ott az égi messzeségben, hol a kékség átkarol. Lehet, hogy szánalmasan fáj még, az hogy nincs mi átölel, s az a végtelen nagy kékség nem enged még közel.
Tapogasd újra a földet, morzsolt rögöt vigye a szél! Ujjaid közt aranypermet, bármerre sodródik, földet ér. Most fejünk lehajtva így jó, fölöttünk megszűnt már az ég, csak befelé szabad néznünk, mert elcsábít újra a kék.
Lehet, hogy lentről látjuk másként, lehet, minden összeforr, ott az égi messzeségben, hol a kékség átkarol. Lehet, hogy szánalmasan fáj még, az hogy nincs mi átölel, s az a végtelen nagy kékség nem enged még közel.
Lehet, de nem szabad, hogy a percet elszalaszd, mikor minden eléd tárul, s a kékség összezárul. És még mindig itt vagyok, újra meleget adhatok, nincs távol és közel, a kékség együtt visz el.
Lehet, hogy lentről látjuk másként, lehet, minden összeforr, ott az égi messzeségben, hol a kékség átkarol. Lehet, hogy szánalmasan fáj még, az hogy nincs mi átölel, s az a végtelen nagy kékség nem enged még közel.
Tapogasd újra a földet, morzsolt rögöt vigye a szél...
|