Kaszás Attila (színművész)

Bezáruló körök

Ülök a kávézóban, és régi, kamaszkori emlékek élednek bennem: mindig is rajongtunk jellegzetes énekhangjáért, de mint színész, a Dühöngő ifjúságban ejtett rabul. Egy pillanatra újra tizenévessé válok: szinte el sem hiszem, hogy vele beszélgethetek. Hamarosan azonban kiderül, bizony ő is volt kamasz...

Meglehetősen "hátrányos helyzetű" diák voltam: a szüleim pedagógusok, ráadásul ugyanabba az általános iskolába jártam, ahol ők tanítottak - így minden csínyt első kézből tudtak meg. Ez nagyon kellemetlen: az ember nem rosszalkodhatta ki magát úgy, mint a többiek, ezzel szemben a büntetés mindig őt érte -, csak hogy igazságosnak tűnjön a dolog...

A komáromi gimnáziumban eltöltött három év sem volt könnyebb, mert ugyanabban a kisvárosban éltünk. Negyedikre viszont, hogy külföldön tanulhassak tovább (ez a "baráti országokat" jelentette), felvételiztem egy ún. összpontosító gimnáziumba, Selmecbányára. Az már egy igazi lázadó év volt: egyrészt végre kiszabadultam ez alól a nyomás alól, másrészt addigra már volt egy konkrét célom, hogy felvegyenek a Színművészeti Főiskolára.

Miben nyilvánult meg a lázadása?

Ebben az előkészítő iskolában többnyire a politikai elit gyermekei érettségiztek - szüleik szovjet diplomát akartak adni a kezükbe, hogy érvényesülni tudjanak. Mellettük volt egy kisebbség, amely elsősorban Magyarországot célozta meg, mert magyar volt az anyanyelvük. Ebből feszültség teremtődött - először kerültem olyan helyzetbe, hogy a magyarságomat kritikus helyzetben kellett felvállalnom.

Mi több, a bányászati szakközépiskolások kollégiumába tettek bennünket, akikétől, érthető módon, nagyon különbözött az érdeklődésünk, ráadásul nekik elég markáns véleményük volt a magyarságról is. Ebből adódtak ugyan súrlódások, de ezek nagyon egészségesen kovácsolták össze ezt a kis magyar közösséget.

Az életre szóló tanulság az volt, hogy ez harc. Adódtak ám sikerélményeink is, mert olyan kultúrműsort csináltunk az országról, ahova készültünk, mint senki más!

Milyen volt a kamasz Kaszás Attila?

Állandóan és persze reménytelenül szerelmes - ebből következett az alap-boldogtalanságom... Még jellemzőbb volt a konok fafejűségem. A végletekig tudtam harcolni az igazságért - szinte bugyután. Ha valaki igazságtalanul kapott jegyet, nagyon megviselt. Egyszer fel is jelentettem az osztályfőnökömet, mert valakivel szemben méltánytalannak találtam - egészen a városi bíróságig mentünk. A pontos okot már elfelejtettem, csak arra az érzésre emlékszem, hogy ennek a végére kell járnunk. És azt sem felejtettem el, hogy az apám két hatalmas pofon segítségével próbált kijózanítani, amikor tudomást szerzett róla.

Mi lett az igazsággal?

Végül kiderült, hogy félreértés volt mögötte - az osztályfőnök is megbocsátott, nem lett belőle harag.

De nem ez volt az egyetlen atyai pofon... Harmadikos koromban egyszer a gimnázium párttitkára kiosztott egy űrlapot, hogy lehet előzetesen jelentkezni a pártba. Abban az időben még tombolt a kommunizmus, mindannyian KISZ tagok voltunk. Már az édesapám is ebben a szellemben nevelkedett - azt azonban nem árulta el, hogy régóta mást gondol. Este otthon ücsörögtem a blankettával, és töprengtem, kitöltsem-e. Édesapám akkoriban elég rossz időszakát élte; amikor hazajött megkérdezte, mit csinálok. Mutattam neki a papírost. Erre rám mordult, és adott két pofont, hogy ezen gondolkodj el, kisfiam. Megértettem: nem szabad belépnem.

Nem magyarázta el, nem igen beszéltünk ezekről: amikor életében először járt Nyugaton, majdnem ötvenévesen, és elmentek egy bevásárló központba, olyan rosszul lett, hogy haza kellett hozni. Egészen addig nem akart szembesülni azzal, amivel már régen kellett volna. Belerokkant a hazugságba, amiben addig élt.

Sikerült színésszé lennie - minden álma így teljesül?

Tizenéves korunkban hatalmas dolog volt, hogy eljuthassunk "loksi" (LGT) koncertekre - akkor tombolt a rock-generáció. Előre spóroltunk rá, megterveztük az utat, mert három-négy helyre is követtük a turnézó együttest. Egyszer az egyik barátom fényképezett is, és a koncert után sikerült fotókat készíteni rólunk az együttes tagjaival. Később, amikor már együtt dolgoztunk Presser Gáborral, előkotortam egy ilyen közös képet. A nagylemezem két számát ő írta, és különböző szólamokat is fölénekelt rá a stúdióban. Én kint ültem - én voltam a külső fül -, és akkor megéreztem: milyen különös, ahogy a körök bezáródnak. Tizenöt évvel azelőtt csak álltam, és néztem Gábort, most meg ott vagyunk egy stúdióban, és együtt dolgozunk...