Balázsovits Edit és Kaszás Attila már három éve egy cég (:-)), de ezalatt még egyszer sem léptek fel együtt, és nem is biztos, hogy akarnak. Mint mondják, a színpadon sok rejtett dolog kiderül. Mi épp erre voltunk kiváncsiak, amikor kigondoltuk, hogy mindkettőjükkel egyszerre készüljön interjú. Szegő András kissé meredek kérdésekkel férkőzött egyre közelebb az igazsághoz.
…
– Áruljátok már el, miért ültök ennyire messze egymástól?
Attila talányosan mosolyog, Edit zavartan a hamuval játszik.
– Nem vagyunk azok a nagyon puntyurkázó tipusok, nem édelgünk naphosszat. Társaságban is éljük a magunk életét, ha úgy adódik, egymás mellett vagyunk, ha nem, akkor csak érkezéskor és távozáskor... Nem is hiszem, hogy fontos lenne sülve-főve együtt mutatkoznunk. Meg aztán... ez az első közös interjúnk.
– Igy van - szól Attila –, ebben még rutintalanok vagyunk. Azért is ültem távolabb, hogy ne zavarjam Editet. Nehogy a közelségem miatt mondjon, vagy ne mondjon bármit is.
– Mióta éltek együtt?
– Három és fél éve...
– Már..?
– Bizony.
Utánagondolok. Tényleg. A véletlen úgy hozta, hogy abban az időben kis különbséggel mindkettőjükkel hosszabban beszélgettem. Mind a ketten sugárzottak a boldogságtól, és rejtélyesen közölték, hogy van egy új, csodálatos kapcsolatuk. Hónapokkal később tudtam csak meg, hogy egymásról beszéltek. Az ugrott be rögtön, hogy Attila maga mondta, minél hamarabb szeretne végre gyereket, Edit pedig úgy nyilatkozott, hogy egyelőre nem érzi magát eléggé érettnek az anyaságra. Amennyire megörültem akkor, hogy két általam szeretett ember egymásratalált, annyira éreztem ebben a kettősségben valami lappangó drámát. Ezt nekik is elmondom. Csend. Aztán Attila szól. Hevesen, sodrón.
– Igen, igen, engem az idő egyre inkább sürget. Lassan kijövök a korból, amikor még az a remény táplálhat, hogy sikerül majd a gyermekemet felnevelnem és útnak inditani az életben. Ugyanakkor tudom, hogy nem várhatom el Edittől, hogy emiatt belekényszeritse magát olyasmibe, amit még nem akar.
– Tudom, hogy ez nagyon nehéz probléma, de én még mindig úgy érzem, hogy várnom kell. Hogy még éretlen vagyok, hogy most még fontosabb számomra a pálya, és nem akarom átmenetileg sem feladni. Azért, mert a szüleim azok, akik, kezdetben bizonyos mértékig könnyebb dolgom volt. De ugyanezért a folytatás már sokkal nehezebb, hogy az lehessek, aki vagyok, vagy lehetnék. Ezt a harcot meg kell még vívnom, és ha sikerült, akkor majd nyilván az lesz a fontos, hogy gyerekem legyen.
- Biztosan ostobaság, amit kérdezek, de nem féltek, hogy ez alááshatja a kapcsolatot? Hogyan lehet ezt áthidalni?

...